TARTOMJEGYZÉK:

                                                                                               

v     1. A HALÁL                                                                                                  

v     2. A CHEVRA KADISA                                                                                  

·        2.1. A Chevra története és tevékenysége                     

·        2.2. A halott mosdatása                                               

v     3. A SZOMBATHELYI CHEVRA KADISA                                                 

v     4. A TEMETŐ                                                                                               

v     5. A TEMETÉS                                                                                            

v     6. A GYÁSZ                                                                                                     

·        6.1. Szokások a gyász idején                                    

·        6.2. A sírlátogatás                                                    

v     7. A SÍREMLÉK                                                                                              

·        7.1. A sírkövek és felirataik                                       

·        7.2. Jelképek a sírköveken                                        

v    VÉGJEGYZET                                                                                                 

v     KÉPEK FORRÁSAI                                                                                        

 

1. A HALÁL

 

A halál önmagában nem tragédia. ”Tragikus halál” alatt a túlságosan korán, váratlanul vagy szerencsétlenség által bekövetkezett halált értjük. A jó egészségben, testi-lelki erőben eltöltött, jó cselekedetekben gazdag, hosszú életet követő békés halál sohasem tragikus, akármekkora veszteséget és bánatot okoz is. „Boldog az, aki a Szent Tan tudásában vált naggyá, és minden fáradozása a Szent Tanra irányult, aki teljesíti Teremtője akaratát, és jó hírnévvel növekedett fel, és jó hírnévvel távozik a világból. Róla mondja a Prédikátor  {7:1.}: Jobb a hírnév a drága olajnál, s a halál napja a születés napjánál.” (B’ráchot 17a)(1)

A halottat sokan gyászolják, de gyászolónak (ónén), szertartási értelemben, csak a közvetlen családhoz tartozó rokonokat szokás nevezni:  a halott szüleit, férjét vagy feleségét, gyermekeit és testvéreit. (Lev. 21, 1-3). Rájuk a halál bizonyos kötelességeket is ró. A haldoklót nem szabad magára hagyni, s kegyes cselekedet (micva), ha valaki jelen van a haldokló utolsó óráin, és abban a percben is, amikor a lélek elhagyja a testét (jeciat nesáma). Holtában is megilleti a tisztelet, ugyanúgy mint ahogyan az élőknek tisztelet jár. Szokás, hogy nyomban a halál beálltakor minden edényből, ami a házban van, kiöntik a vizet. Az elhunyt fekvőhelyéhez legközelebb eső pohárból, kancsóból mindenképpen. Szimbolikus aktus; jelzi, hogy ami történt, visszafordíthatatlan. A Közel-Keleten a víz a legnagyobb érték volt.(2) A víz kiöntése jelzi a veszteség nagyságát. A halott mellett mécsest, gyertyát kell gyújtani, lángja őrködik a nyugvó fölött (Prov. 6,22). Ahol halott van, a tükröket mindenütt a lakásban letakarják vagy fal felé fordítják.(3) A tetemet fekete szövettel takarják le. A halál hírére a belenyugvás szavával kell válaszolni: „Legyen áldott az igaz Bíró (Bárukh dajján ha-emet)”.

A legfontosabb régi előírás, hogy ha meghalt valaki, a lehető leggyorsabban el kell temetni. Még aznap (Deut. 21,23); de szombat előtt mindenképpen. A temetés halogatása sérti a halott iránti kötelező kegyeletet. Régen, kis zsidó községekben, az aznapi temetésnek nem volt akadálya. De az újkori Európában a hatóságok egyre erélyesebben tiltották, eleinte nyilván a keresztény gyakorlat alapján, de aztán már, polgári körülmények között, inkább racionális okokból. Végül – az ország törvényeihez való igazodás elve alapján – nagyjából a 18. század közepére kialakult az a felfogás, mely elfogadta, hogy a temetés a zsidó szertartás szerint is a halál utáni harmadik napra essék. Magyarországon a kormányzat rendelkezett a gyors temetés ellen (1827). Minthogy a haláhikus előírásokhoz képest radikális változtatásról volt szó, sokáig folytak a viták körülötte. A Chatam Szófér nagyon ellenezte. Az új előírás elfogadtatásában nagy szerepe volt Mendelssohn támogató véleményének. Később David Einhorn dolgozta ki, már Amerikában, a halottasház (Leichenhaus) melletti érveket (1862).

„Hívjátok a siratóasszonyokat, tanítsanak engem gyászdalokra” – így található egy zsidó sírfeliraton (Nagyszombat, 14. század). Nagyvárosban nemigen vannak siratóasszonyok. A halott, ha nem kórházban halt meg, akkor sem marad sokáig a lakásban. Nem ül mellette a család és rokonság. A virrasztás (haskáva, jid. überzitzen) nem szokás többé. De a haskáva  szertartássá vált, a reggeli ima után a zsinagógában, eloltva a gyertyákat, a hazzán a leghátsó padba ül be. A nyelvhasználatban eleven még a siratás emléke. A halottsirató szó, a héberben : hoj, hoj vagy oj, oj  (Jer. 22,18 stb), ho, ho (Ámosz 5,16) stb., hétköznapi helyzetekben is használatos. De a halott nem maradhat egyedül, a temetésig mindig van mellette valaki, olvassa a zsoltárokat. A halott őrzése (semira) vallási parancsolat, az őrző (sómér) kegyes cselekedetet végez.(4)

 

2. A CHEVRA KADISA

 

2.1. A Chevra története és tevékenységi köre

            A temetést régebben a község tagjaiból szerveződő Chevra Kadisa vagy Szent Egylet végezte. A temetés napjainkban is egyszerűen a hitközségi szervezet egyik szolgáltatása. Rituális rendje változatlanul sokkal szilárdabb, mint nagyvárosokban az egyéb egyházi temetkezéseknél általában. A zsidó temetkezés rendjét szigorú vallási hagyományok határozzák meg, már a halál pillanatától kezdve, minden mozzanatát. A hitközség temetkezési osztálya a Chevra Kadisa feladatait látja el. A hevra szó jelentése : ’társulat’, ’egyesület’; hevrat kevárim: ’temetőtársulat’, a halottak eltemetésére szerveződő egylet. Az újkorban, a 16. században német (askenázi) közegben alakultak meg az első zsidó temetkezési egyletek (fraternitas); nevük Havura vagy Hevra kaddisa de-kevárim, németül Totenbruderschaft, Beerdigungsbruderschaft volt. A prágai egylet alapszabályát maga Löw rabbi írta (1564), s minden későbbi Chevra alapszabályának ez szolgált mintául. A 18. században, egy morvaországi rabbi döntvénye nyomán, mely kimondta, hogy illő és rendjén való, hogy minden községben legyen Szent Egylet, a temetkezési társulatok valóban megalakultak mindenütt, s a biztosak lehetünk abban, hogy ott is volt Chevra, ahol forrásaink netán nem említik külön.

A Chevra eredetileg mindenütt kizárólag a temetés kegyes cselekedeteit (gemilut haszádim) végezte, végül azonban a polgári önsegélyező egyletek egyik mintája és a zsidó községekben ezeknek a szervezeti kerete lett. Tevékenységükről jegyzőkönyvet vezettek, ez a törzskönyv vagy aranykönyv, az úgynevezett Pinkasz, s tartalmazta az alapszabályokat, valamint a tagok törzslapjait, melyekre érdemeket, mulasztásokat egyaránt följegyeztek. Számos zsidó község történetének ezek a régi pinkasz-ok a legfontosabb forrásai. A Yad Vashem így nevezi az egyes országok zsidóságának történetét és a Vészkorszak veszteségeit adatszerűen összegező köteteit is, a magyarországi hitközségek történetét pedig a Pinkasz ha Kehilot-ban foglalták össze.

            Az egylet működéséhez a Chevra tagjai tevékenységükkel, illetve tagdíjjal járultak kozzá. Költségeiket adományokból, gyűjtéssel teremtették elő. A temetésekben minden tag köteles volt részt venni. Ők szervezték meg a rituális temetést, mindig ők vitték a sírhoz a koporsót. Följegyezték az elhalálozottak névsorát, betűrendben számon tartották a halálozási évfordulókat (Jahrzeit-Buch), megszervezték a megemlékezést (házkára / hazkoro). Nyilvántartást vezettek a temetkezésekről, a temetés sorrendjében, az elhalálozási nap megjelölésével. Egy jeles  Jahrzeit az ő napjuk volt: adár 7, Mózes halálának napja. Ilyenkor böjt- és ünnepnapot tartottak, fölkeresték a temetőt, ellenőrizték pénztárkönyveiket, és este közös lakomát rendeztek, persze, csak mértékkel költekezve. Ezen a napon szokás megemlékezni azokról az elhunytakról, akiknek halála napját nem ismerik, ez a nap tekinthető halottak napjának a zsidó hagyományban.

            A 19/20. század fordulóján, a korabeli külföldi források szerint, Budapesten volt a világ legnagyobb Chevra Kadisája. A hitközség legtöbb szociális és szolidaritási intézményét a Chevra tartotta fenn: kórházak, aggok háza, menház stb. tartoztak hozzá.

            A nagyvárosi gyakorlatban a temetés minden előkészülete a halottasházban folyik. Amíg ide nem kerül, a holttestet le kell takarni és lehetőleg földre fektetni.

 

2.2.    A halott mosdatása

 

            Szertartási értelemben a holttest „nem tiszta (támé)”. A temetésre a tisztítás (táhara / tahora / tare) vagy mosdatás (rehica) szertartásában készítik elő.

A temetőkben a szertartási épület mellet szokott állni a táhara- (tahora-) ház, rendszerint két külön helyiség, amelyekben a holttest temetésre előkészítését végzik, a mosdatást és öltöztetést, külön a férfi halottakat, külön a nőket. A  halottasházak szokásos hármas osztata megfelel az épület funkcióinak: a két szárnyépületben  van  a  két táhara, a középső főépület a ravatalozó. Az előkészítő helység (heder) legfontosabb berendezési tárgya a „tahora”-asztal. Lábbal az ajtó felé kell ráfektetni a tetemet. Langyos vízben mosdatják, a vizet a helyszínen üstben melegítik. Mosdatás során a testet nem szabad arccal lefelé fordítani. Nagy tekintélyű rabbik, tudósok – régebben – „nagy mosdatás”-t (rehica gadola) kaptak, ez esetben azt is jelentette, hogy holttestüket megmerítették a mikve(5) vizében. Az eljárás közben bibliai verseket mondanak (Ez. 36,25; Zekh. 3,4; Én. Én., 5,11) vagy olvassák az Énekek Éneke 7. fejezetét stb. A mosdatás során elmondandó imákat rendszerint nagy pléh- vagy fatáblákra írják, ezeket felállítják az asztal közelében, hogy külön mozdulat nélkül is el lehessen olvasni őket. A szertartás végét a rituális kijelentés jelzi:„Tiszta, tiszta, tiszta (táhor, táhor, táhor)”.

 1.kép A halott mosdatásának szertartása          

             A mosdatást követi a halott öltöztetése (levisa). A fésüléshez külön temetkezései fésűt szoktak használni, esetleg ezüstből valót, a körömtisztító is hasonló, mindkettőn héber feliratok. A nők haját kibontva hagyják.

            A halotti öltözék (tákhríhim) egyszerű fehér lenvászon lepel, régiesen: lebernye (kittel / kitli, ’vászon’ vagy szerganit / szargenesz / sargineum , ’koporsókendő’) és fehér fejfedő (heibli).(6) Az egyszerű fehér halotti ruhát a talmudi időkben kezdték használni. Addig a tehetősebbeket drága öltözékben temették, a tömegek számára viszont nagy anyagi megterhelést jelentett egy-egy temetés. A bölcsek gondot fordítottak a szegény halottak megbecsülésére is, s a fehér ruha bevezetésével hangsúlyozták, hogy a halálban szegény és gazdag egyenlővé válik.(7) A férfiakra ráadják az imakendőjüket is (tallit vagy cicit), de rituálisan megcsonkítva, például, egy egyik rojtját levágva. Aki úgy halt meg, hogy a ruhája átvérzett, például, lövéstől, balesetben, annak a teteméhez oda kell tenni a véres ruhadarabot, és ilyenkor elmarad a mosdatás is, mert az elfolyt vér is része a testnek. A halottak szemére, ajkára – régi szokás – cserépdarabot tesznek, esetleg egy csipetnyi földet, port hintenek. Karját mellén összefonják, köldökére nehezéket tesznek, lábát kinyújtva helyezik el. Ékszert vagy egyéb sírmelléket nem adnak vele. Kezébe fa-villát (gepéla) adnak, mankóul a feltámadáskor, vagy hogy kiássa magát a messiási gilgul után.(8) A halott fejét kis zsákocska izraeli földre fektetik: akár ha a Szentföldön temetnék el (Deut. 32,43), ami a diaszpórában mindig is a jámbor zsidók legfőbb kívánsága volt. A koporsó a hagyomány szerint egyszerű gyalulatlan deszka, vas szögek nélkül. Amint elhelyezték benne a tetemet, azonnal le kell zárni.(9)

 

3.  A SZOMBATHELYI CHEVRA KADISA

 

 

2. kép A Chevra által építtetett „ravatalozó” a szombathelyi kongresszusi temetőben

            A szombathelyi Chevra Kadisát 1828-ban alapították. Fennállásának százéves évfordulóján tartott beszédében dr. Viola Ödön a Chevra akkor hivatalban lévő elnöke megemlékezett azokról a nevekről, melyek viselői szolgáltatták az alapot arra, hogy egy virágzó intézményről beszélhessünk. Többek között kiemelendő, a teljesség igénye nélkül: Pinkasz Berl, Liebermann Fülöp, Kellner Juda, Hoffmann Ábrahám, Kohn József, Cevi Cohen, Grünwald Jesája, Rosenberg Mordechai, Schwartz Izrael Hirs és mások neve.

            A Chevra alapszabályát az alapítás évében foglalták írásba, mely 46 §-t tartalmazott, nagy részében héber szöveggel. A szombathelyi Chevra történetét 1893-ig nyomon követhetjük Feldmann Dávid Tivadar munkájában.

            A Chevra Kadisa eredeti kizárólagos feladata az volt, hogy a halottak körüli kegyeletet gyakorolja, s minden tagnak kötelesség volt ezt személyesen teljesíteni. E kötelességekhez tartoznak a súlyos betegek látogatása, a halott körüli rituális teendők, a sírnak megásása és a temetés körüli egyéb teendők. A viszonyok változásával ezek a teendők, ha nem is változtak lényegükben, idővel a Chevra feladata kiterjedt a jótékonyság gyakorlására is. Fizette a községi és nőegyleti szegényeknek és más vagyontalanok gyógyszereit, alkalmaztak ezek részére két állandó, díjazott orvost.

             1836-ban a temetőt az alapítók 2 ezüst forint évi földbér ellenében használatra megszerezték. Ez évben már fallal is bekerítették az egynegyed hold területnyi szántót.(10) A kerítéshez a földesúr 20.000 téglát ajándékozott, míg a többit kétévi részletben kellett neki kifizetni. Ugyanakkor épült az egyszerű halottas kamra. De volt a Chevrának egy kórháza is, mely bizonyára csak primitív követelményeknek felelt meg, mert erről egyéb feljegyzést, mint magát a tényt, a jegyzőkönyvekben nem találni.

            1858-ban új, 28 pontot magában foglaló alapszabályok készültek, mivel ez az abszolutizmus korára esett, a szabályokat német nyelven szerkesztették.

            Amikor Szombathelyen már jól megalapozott hitközség működött, a zsidók polgári egyenjogúsításának(11) az országgyűlésen történt benyújtóját, Horváth Boldizsárt, a felelős minisztérium igazságügy miniszterét, Szombathely városának szülöttjét, hálája jeléül 1868. évi június hó 28-án, a Chevra-Szude alkalmával, dísztagjává választotta, s erről Horváth Boldizsárt dísz-oklevélben értesítette. Horváth Boldizsár a következő szövegű sürgönyben köszönte meg dísztagul történt megválasztását: „A Chevra Kadisa izraelita egyletnek, Szombathelyen. Üdvözlöm Önökben szabad polgártársaimat. Szívemből örülök, hogy én is részt vehettem a szép munkában, Önökről a bilincseket leoldani. Amily kitartók voltak Önök a szenvedésben és türelemben, olyanok legyenek a haza szeretetében és a szabadság védelmében is. Köszönet a bizalomért, a tagságot szíves örömmel fogadom. Horváth Boldizsár.” Hogy mennyire értékelte a Chevra a dísztagságot, annak bizonyságául szolgál, hogy ezzel a kitüntetéssel csak még egy alkalommal, 41 év után tisztelte meg a Szombathelyről Nyíregyházára távozó dr. Bernstein Béla főrabbit, akinek a jól megérdemelt kitüntetésről, díszes ezüst lapon bőralbumot adtak át.

            A temetőt először 1875-ben bővítették ki, Weisz Márkus elnöksége alatt, 3125 forint költséggel.

            1881-ben újabb alapszabályok készültek, már magyar nyelven,  majd 1904-ben  újabb 96 §-t tartalmazó szabályok születtek. Ezeket az alapszabályokat, különösen a régi, konzervatív rituálékra vonatkozó részeket, dr. Bernstein Béla főrabbi hathatós támogatása mellett, egy e célra kiküldött bizottság szerkesztette.

1880-ban az ortodox hitközség a Chevrából is kivált, külön Chevrát alakít és külön temetőt létesít.

            Hosszas küzdelem után sikerült a temetőt 633 négyszögöl területtel megnagyobbítani, a területkibővítés körüli munka 10.133 koronába került. 1912-ben alakították át a halottas kamrát Cidduk-hadin csarnokká, építettek a temető felügyelőnek lakást.

            Az 1828-ból feljegyzett 22 tag, 1914-ig 234-re szaporodott, 1928-ban pedig 461 tagot számlált a szombathelyi Szent Egylet, mely elnökei voltak: Weiner József 1858-1866-ig, Singer Albert 1867-1873-ig, Weisz Márkus 1873-1878-ig, Deutsch I. M. 1879-1884-ig, Feldmann Dávid Tivadar 1885-1894-ig, dr. Viola Ödön 1895-1934-ig.

            1878-ban a Chevra-Szude alkalmával határozták el az új templom építését s az elhatározás már 1880 őszére teljes kivitelre talált.(12) A rövid időre ezután épült hitközségi házhoz a Chevra 5000 forinttal járult hozzá, s ezzel megszerezte azt a jogot, - ami különben már eddig is megvolt, - hogy a templomban szokásos Chevra-jogokat ezentúl a saját jogán gyakorolja és hogy irattárát a hitközség irodájában őrizze, üléseit ott tarthassa.

            A Chevra profiljába tartozik továbbá, hogy az 1927-ben megnyílt      zsidó    községi

aggok házának építéséhez 12.000 pengővel járult hozzá, s az aggok háza folyó szükségleteinek fedezéséhez ez évben 800 pengőt állított be költség-előirányzatába. Ezen kívül jelentékeny összeggel segélyezték az izraelita leányegyletet.(13) A Chevrát 1944-ben feloszlatták.

 3. kép A szombathelyi neológ zsinagóga

 

4. A TEMETŐ

           

           A zsidó temető neve: az élet háza (bét hajjim) (Jes. 26,19), a sírok háza (bét hakevárot) (Neh. 2,3), az örökkévalóság háza  (bét ha-olám, arámi alakjában: bét almin) (Koh. 12,5), a jiddisben egyszerűen: sírok (kvóresz). A középkorban gyakran mondták: hortus Judaeorum, ’zsidókert’, mons Judaicus, ’zsidóhegy’, ezek az elnevezések a temetők látványára, fekvésére utalnak. A zsidó községek lehetőleg magas helyen vagy dombon nyitottak temetőt, s nemigen vágták benne a füvet, nem irtották a fákat, hagyták, hogy a növények benőjék a sírokat.(14)

A temető hagyományosan legyen messze a várostól. Rögtön a bejáratnál van a szertartási épület (ohel). A ravatalozó, eredeti értelmében, nem jó elnevezés, mert zsidó temetésen a búcsúztatás szertartásai mindig a már lezárt és letakart koporsó előtt folyik.

A kohén nem érinthet holttestet, ezért temetőbe sem szabad bemennie, holttesttel egy fedél alatt nem tartózkodhat; hacsak nem ő maga a gyászoló, a szertartáson nem vehet részt, a képzeletbeli korláton túl szokott megállni, a ravatalozó ajtajában, a még nem temető részben (ezrat kohanim), még kívül a helyiségen. Van, ahol a sírok között külön utat építenek, kikövezve, téglából rakott peremmel, a járószint fölé emelve, hogy ezen végigmehessen a kohén is (derekh kohanim).Az ő kedvéért nem hagynak terebélyes, nagylombú fákat sem a temetőben, ezek is „tető” volnának.

                                                                4. kép Derekh kohanim

 A kohének és családjuk sírjai rendszerint a temető legelső sorában vannak hogy oda – az elkülönített rész szélére – még beléphessenek. Külön helyre szokták eltemetni a rabbikat is, a temető legelső soraiban; ugyanitt vannak a sírjai a hitközségi vezetőknek, a Chevra Kadisa elöljáróinak, a lévitáknak. Egyébként pedig az elhalálozás időrendje szerint kell kijelölni az új sírokat. Két sír között, akármilyen kevés a hely, legalább hathüvelyknyi távolságnak kell lennie. Ha hely hiányában, mint Prágában, egymás fölé temetik a halottakat, ugyanezt a határt kell megtartani függőlegesen is. A sírok körül a gyakori vaskerítés tulajdonképpen nem más, mint ez a rituális határ. Ortodox vagy szigorúbban hagyományos községekben rendszerint gondosan megtartják a temető felosztását két térfélre, női és férfi oldalra. Előfordul, hogy férj és feleség nem kerülhet egymás mellé emiatt. De nem egyszer kivételt tesznek. A közös sír nem szokás, legfeljebb kriptákban. A családi kripták terjedése a 20. század első felében tehát részben épp a konzervatív temetkezési szokásoknak köszönhető. Némely sír fölött oszlopok tartotta tető van, mintha kősátor vagy lugas volna. Ez sem egészen önkényes stíluselem, inkább ohel / ajhel, jelzése annak, hogy az elhunyt jámbor életű (hászid) volt. Igazi „sátor”-t (ohel) – valójában csak egyszerű fehér ház – a rebé-k sírja fölé szoktak építeni a kelet-európai haszidok, talán törökországi példa nyomán. Ügyelni kell arra, hogy akik életükben ellenségek voltak, ne kapjanak egymás mellett helyet halálukban sem. A más vallásra tért zsidókat rendszerint a temető egyik sarkába temetik. Külön helye van a halva született gyermekeknek; velük egy számba veszik azokat is, akik egy hónapos koruk előtt haltak meg.(15) Szintén a temető egy elkülönített részébe temetik azokat, akik nem zsidóval kötöttek házasságot, illetve öngyilkosság következtében hunytak el.(16)

 

5. A TEMETÉS

           

                                                                                                                    5. kép Temetési menet

                Maga a temetési szertartás "az ítélet elfogadása (cidduk ha-din)". Az imák és a halotti búcsúztatók (heszpéd) rendszerint igen rövidek, bár jeles halott esetében, amikor sok szónok van, a beszédek együtt igen sokáig tarthatnak. A szertartás vége többnyire Jesája 25,8 szövege.

                Visszatérsz a földbe - olvasható a Tórában (Gen. 3,19): ebből következik, hogy csak földbe szabad temetkezni, bele, minél közvetlenebbül bele a földbe. A régiek pusztán vászonba göngyölték a meztelen holttestet. Sok községben koporsó nélkül temetkeztek még a második világháború előtti időkben is. Van ahol a koporsó alsó deszkáját kiveszik a sírból, hogy a tetem közvetlenül érintkezzen a földdel. Máshol lyukakat fúrnak a koporsódeszkákba. A halott legalább jelképesen kerüljön azonnal vissza a földbe.(17) A bebalzsamozást a hagyomány tiltja. A halotthoz hozzátartozik a vére is, amit vele együtt kell eltemetni.

A hagyomány szerint megbecstelenítésnek számít nyitott koporsóban közszemlére tenni a halottat. A bölcsek ezt úgy magyarázzák, hogy a nyitott koporsóhoz nemcsak a barátok járulhatnak, hanem ellenségek is, akik becsmérléssel vagy gúnnyal illethetik a testet, és tiszteletlenül viselkedhetnek a halottal szemben. Bár a nyugati kultúrák többségében ez a megbecsülés jele, a zsidók nem tekintik annak.

            A hamvasztás szintén tilos. A halottat földbe kell eltemetni. Az előírás – „Bizony, por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Mózes 3:19.) – hangsúlyosabban is ismétlődik: „Okvetlenül temesd el…” (5Mózes 21:23.) Ha mégis hamvasztás történt, és a hamvakat nem a földbe temették, hanem urnában helyezték el, vagy a tengerbe szórták őket, az elhunyt családjának nem kell sivát(18) tartania.

            A boncolást az elmúlt századok rabbinikus törvényei szigorúan tiltották. A halál után végzett vizsgálatokat a halott megszentségtelenítésének tekintették. Később engedményeket tettek, mert bebizonyosodott, hogy a boncolással olyan ismeretekhez lehet jutni, amelyek segíthetnek mások életének megmentésében. Megengedett tehát a boncolás az örökletes betegség miatt bekövetkezett halál esetén – a túlélő hozzátartozók gyógyítása érdekében -, továbbá akkor, ha az illető ország polgári törvényei szükségessé teszik, például bűncselekmény gyanúja esetén. Ha a boncolás tilalmát a fenti okok miatt nem veszik figyelembe, a következő szabályok szerint kell eljárni:

·        A vizsgálathoz az ember testéből a lehető legkevesebb anyagot szabad felhasználni.

·        A test összes eltávolított részét a vizsgálat után vissza kell helyezni.

·        A törvényszéki boncolás kivételével a család engedélye, elletve az elhunytnak a halála előtt megadott hozzájárulása nélkül nem szabad boncolni.(19)

            Halott mellett nem szabad fölvenni az imakendőt (tallit), a temetőben sem, még temetésen sem, bár ez szertartás: gúnyt űzne az elhunytból, aki már nem tehet eleget az előírásoknak.

            A temetés nem más, mint „a halott elkísérése (halvájat ha-mét / leváje)”. A sírhoz a Chevra tagjai viszik a koporsót, férfiak a nők koporsóját is, ortodox szertartás szerint is; vállon, így is nevezik őket (kattafim).

 

                                                                           6. kép A koporsót a Chevra tagjai viszik

 

            A halott elkísérése – minél messzebbre – szintén kegyes kötelesség. Bárki meglát egy temetési menetet menjen vele egy darabon : igazi irgalmasság (heszed sel emet), amit tesz, mert viszonzása nincsen (Rasi, ad Gen. 47,29). Temetéskor a lehető leghosszabb, kanyargós úton kell a sírhoz kimenni. A gyászmenet egy régi hagyomány szerint hétszer áll meg útközben, minden megálláskor, és a sírnál is, elmondják a 91. zsoltárt. Vannak, akik a sírtól távozóban is megállnak hétszer. Napjainkban a szertartásból három megállás lett, az is csak a szigorúbban hagyományos temetéseken. Régen zenészek – klezmerek – is kísérték a temetési menetet, kivált a keleti hagyományokat őrző községekben.

            A sírt úgy kell kiásni, hogy a halott feje Nyugat felé legyen, lába pedig keleti irányban. A gyászolók, részvétük jeléül, a sírnál még megérintik, a lábtól, a halott lába helyét, a koporsót, mindkét kezükkel. A sírgödörbe utána kiáltják a halott héber nevét, hogy majd a számonkéréskor el ne felejtse. Szokás, hogy a koporsóra a jelenlevők mind – de esetleg csak a gyászolók – egy maréknyi földet dobnak, vagy egy lapáttal helyezik el.(20)

            A sír felhantolása után a jelenlévő férfiak a hagyomány szerint két sorban (súra) állnak fel, s a sorok között mennek el a gyászolók. Csak ekkor illendő részvétet nyilvánítani.(21)

 

6. A Gyász

 

6.1. Szokások a gyász idején

 

A gyász jeleként a gyászolók megszaggatják ruhájukat, mint Jákobról (Gen. 34,37) vagy Dávidról (II. Sám. k., 13,31) olvasható. A ruha keleties megszaggatása helyett ma a „behasítás (kerija)” csupán szertartás: kicsi vágás a ruhán, férfiaknál, a kaftán helyett, a kabát hajtókáján. Esetleg csak a ruhára erősített szalagon. De nem magunk hasítjuk be a ruhát, hanem más, és állva (vö. Jób 1,20), azaz szertartásképpen. Van, hogy mindjárt a halál után. Szülők halála esetén a bal oldalon kell beszakítani a ruhát, kivéve azt, ami a testtel közvetlenül érintkezik; más hozzátartozók miatt csak a felsőt, a jobb oldalon. Ha a gyászhét alatt ruhát váltunk, szülők utáni gyászban be kell hasítani azt is. A szülők gyászában „megszaggatott” ruha később sem varrható meg, más esetekben a hónap elmúltával már szabad.(22) A közvetlen rokonoknak kötelességük a gyász (ével). Ennek négy időszaka közül az első a halál és a temetés közötti néhány gyásznap (aninut). A gyászoló ebben az időszakban egyedül étkezik, és föl van mentve minden vallási kötelessége alól.(23)

            A második időszak, a gyász (avélut) vagy gyászhét a sír lezárásakor kezdődik, és hét napig tart, közismert neve is „hét (siva)”. E hét nap alatt a gyászolónak a gyász jeléül a földön kell ülnie (II. Sám. k., 13,31); ezért is a zsidó szóhasználatban gyászolni: „süve-t ülni”.(24) Ha nem is feltétlenül a földön, de mindenképpen alacsonyabban, mint rendesen. Ha nem is feltétlenül ülni,     de          mindenképpen elhagyva a szokásos tevékenységet. A gyászoló nem viselhet bőr cipőt, nem borotválkozhat, nem hordhat ékszert, abban a ruhában kell járnia, amelyiken a behasítás van. 7. kép A síva                                       A hagyomány előírja, hogy a gyászolók, akik együtt töltik el a gyászhetet, naponta háromszor mondják el a Kaddis-t(25) ; ehhez viszont minján(26)  kell, így a szigorún hagyománytartó ortodox községek megszervezik, hogy az imaidőkben mindig elmenjen hozzájuk a szükséges számú férfi. A rabbi is meglátogatja a gyülekezetéhez tartozó családokat. A tükröket a lakásban továbbra is letakarva kell tartani, hét napon át külön gyász-gyertya ég. Még a Bibliából       8. kép "Süvet ülni"

 is csak azokat a részeket szabad olvasni, amelyek a gyászhoz illenek.(27)

            Temetés után az első étkezés a felépülésért van (szeudat havráa); mindenképpen legyenek benne kerek, vagy gömbölyded ételek, például tojás, a tojás gömbölyűsége az élet folyamatosságát jelképezi, s azt sugallja, hogy a kétségbeesést megújhodás és öröm követi és most már lehet némi bor is (Jer. 16,7). A gyászolók kenyerét (lehem anásim, Ez. 24,17), azaz minden ennivalót a gyászolók vigasztalására (nihum avélim) jövő rokonok hoznak magukkal, mert a temetést követően a gyászolók eső étkezésük alkalmával nem ehetik saját ételeiket. Ez a szokás Ezékiel próféta 24:17. szakaszából ered, mely elítélően szól az akkori gyászolási gyakorlatról: „…ne edd a gyászolók kenyerét!”(28)

            A gyászolókat meglátogatni egyébként is illendő dolog, a látogatás azonban semmiképpen nem lehet vendégség. Csak ülni kell, hallgatni (Jób 2,13), vigasztaló szót mondani (Jes. 41,1-2). Illik az elhunytról beszélgetni,

9. kép Mirján                                                felidézni emlékét, emlegetni szeretetre méltó tulajdonságait. Aki azt hiszi, hogy ha nem beszél az elhunytról, akkor elvonja a gyászoló figyelmét bánatáról, az nem ismeri a szenvedés lélektanát. A közömbös dolgokról való csevegés sokkal kevésbé vigasztaló, sokkal fájdalmasabb a gyászoló számára, mint a halottra való emlékezés.(29) Szombaton (péntek este) a gyászolók elmennek a zsinagógába, de amíg a szombatköszöntő ének (Lekha dódi) véget nem ér, kinn maradnak az előcsarnokban. Az ünnep idő előtt is véget vet a gyásznak; ünnepen nem szabad gyászolni.

            A gyász harmadik időszaka a gyászhónap vagy harminc nap (selosim / slosim) (Deut. 21,13). Ekkor már majdnem rendes életét élheti a gyászoló, csak mulatságokban nem vehet részt, szórakozóhelyekre nem járhat. Ha közben nagyünnep jön, ez véget vet a gyászhónapnak. A negyedik időszak – csak szülők halála után – a gyászév.(30) Ennek végén szokás sírkövet állítani, ennek egyik oka az, hogy az első évben a gyászolók amúgy is naponta megemlékeznek az elhunytról, ezért nincs szükség sírkőre. A sírkőállítás idejére vonatkozóan nincsenek szabályok: Izraelben általában a harmincnapos gyászidő, a slosim után azonnal intézkednek a sírkőállításról. Különbséget kell tenni a sírkőállítás ősi kötelezettsége és a sírkőavatás istentisztelettel kísért szertartása között. Az avatási szertartást nem szabályozza sem rituális, sem haláhikus törvény, és az újabb korban alakult ki szokása. Ezek az istentiszteletek is a kegyelet lerovásának alkalmai, de a vallás szerint nem kötelező hivatalos avatási szertartást rendezni. A család a sírkő felállításával és a sír látogatásával eleget tett vallási kötelezettségének.(31) Ez után az évfordulót (Jahrzeit / Járcejt) minden évben megtartják. Maga a Jahrzeit hagyományosan böjtnap. A gyászoló házában egész nap gyertya ég. A haszid közösségek, éppen ellenkezőleg, örömünnepnek tekintik: az elhunyt évről évre közelebb kerül az Istenhez, és ezért az évfordulón nem gyászt kell tartani, hanem magasztaló szertartást (hillula, ’öröm’, ’vidámság’, ’ünnep’).

            Az elhunytak emlékezetét őrzi a község is. Ennek szertartási kerete a zsinagógában a halott lelkekről való megemlékezés (hazkárat nesámot), a gyász-szertartás (Jizkor). Akinek élnek a szülei, ennél a résznél kimegy az előcsarnokba. Ha az elhunyt szóba kerül, nevéhez még sokáig hozzáfűzik: „Béke reá (álav / aleha sálom).”(32)

            A szülőjét gyászoló fiú a temetés napjától kezdve tizenegy hónapon keresztül minden nap köteles a napi istentiszteleten elmondani a Káddis imát. Ezzel tiszteli meg halott szülőjét. A Káddis elmondásához minján szükséges. Aki egyedül imádkozik, nem mondhat Káddist. Az ima nyelve nem héber, hanem arameus.(33) A Káddis valójában nem a halottért mondott ima. Vannak olyan imák – például az Él molé ráchámim vagy a Jizkor-, amelyeket kifejezetten a halottakért kell elmondani, de a Káddis nem tartozik közéjük. Nem a halott vagy a gyász tiszteletét fejezi ki, hanem Isten dicsőítésére szolgál. A Mindenható fennkölt nagyságában való mély hit kinyilvánítása: könyörgés végső bocsánatért és feloldozásért. A Káddis szó „szentet” jelent, rokon értelmű a Kiddussal, a szombat és az ünnepek megszentelésére mondott ima nevével. A zsidó liturgia egyik legrégibb imájának eredete a Második Templom idejére nyúlik vissza. A lánynak nem kell naponta Káddist mondania, de ha szükségesnek érzi, az istentisztelet alkalmával elmondhatja. Vannak vallástudósok, akik nem osztják ezt a nézetet. Megengedett, sőt dicséretes, hogy a tizenharmadik évét – vallási nagykorúságát – be nem töltött fiú is mondjon Káddist elhunyt szülőjéért.(34)

 

6.2. A sírlátogatás

 

A sírlátogatás majdnem olyan, mint a zarándoklat. Csak éppen nem ismeretlenhez megyünk. Különösen nagy micva a böjtnapokon menni temetőbe. Szülők, közvetlen elődök sírját felkeresni (kever avot / keverovausz) mindenkor kegyes cselekedet, s a halál évfordulóján (Jahrzeit) kötelesség.

            Férfiak temetőbe csak fedett fejjel léphetnek. Virágot vinni nem illik, ez is „idegen szokás”, ellenben a látogató eljövet helyezzen el egy kavicsot a síron. Ennek a szokásnak több magyarázata is megtalálható. George Bernard rabbi szerint a szokás első említése Juda ben Simon Askenázi rabbi (Németország, 18. század) Be-er Hetev című Sulchan Aruch magyarázatában található. Szerinte kő, kavics illetve fű elhelyezése a síron a halott felé mutatott tiszteletünk jele, továbbá jelzi, hogy valaki meglátogatta a sírt. Richard Hirsh rabbi pedig úgy véli, hogy ez a hagyomány egy bibliai szokásból eredeztethető, melyben kőoszlopot emeltek a sír fölé, jelzésképpen. David Wolpe(35) rabbi véleménye szerint, a szokás az ókori időkig nyúlik vissza, amikor a nyáj őrzője, miután a juhait reggel megszámolta, az állatok számával megegyező számú kavicsot vitt magával, majd este ezek segítségével győződött meg arról, hogy mind vissza is tért este. A kövek tehát azt szimbolizálják, hogy milyen drága és értékes minden lélek Istennek.(36)

                                                                                                10. kép Virág helyett követ szokás elhelyezni a síron

 Ha kérése van, akár olyan valakihez, akit személyesen nem ismert, hagyjon ott levelet. A kvitli: összetekert papírdarab, kérés, kívánság valamely híres rabbihoz; a sír kövei közé szokták bedugni, hogy a caddik terjessze elő a kéréseket. De legyen rajta a kérő neve is. Az ima a sírnál is, mint a zsinagógában: dicséret és kérés. Az igazi zarándokhelyeken gyertya vagy emlékmécses (nér nesáma) ég a sír mellett.

                                                                                       11. kép Sírlátogatás

Temetőben semmi sem szolgálhat haszonszerzést vagy magán célokat. A  fákról gyümölcsöt letépni, megenni nem szabad. Evés, ivás tilos különben is. A füvet, ha netán levágják, nem lehet elvinni, mondjuk, takarmánynak.

Ami a régi temetőkben (Amszterdam, Prága, Velence, Worms) eső pillantásra elhanyagoltságnak látszik, vagy látszott, a mindent benövő, vadul burjánzó növényzet, az részben éppen a hagyomány: a kegyes tisztelet jele.

Jüdischer Friedhof

                                                                                                   12. kép A temető növényzetének irtása nem szokás

A halott kivételét a sírból, az exhumálást, áthelyezést szigorúan tiltja a hagyomány. Legfeljebb ha az ő érdekében történik(37); ez a heLIPANY-019.jpglyzet a temetők felszámolásakor. 1944 késő nyarán egy bombatalálat a budapesti Kozma utcai temető néhány parcellájából kivetette a csontmaradványokat; a rabbiság úgy intézkedett, hogy a maradványok parcellánként egy közös sírba kerüljenek. Azért, mert így nem kerülhetnek egyetlen tetem maradványai sem két különböző helyre, együtt maradnak a csontok a sófár  végső megfúvásáig.

Temetőgyalázás és pogrom rendszerint együtt járnak; Oroszországban, ahol az első nagy pogromok voltak, s ahonnan maga a szó is elterjedt (pogrom, ’szétverés’, ’elpusztítás’), az egyik nyomában mindig jött a másik. Az érzékenység a zsidó temetők bármifajta háborgatása vagy rongálása miatt történelmi tapasztalatokból táplálkozik.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                 13. kép Sírgyalázás

7. A SÍREMLÉK

 

7.1.  A sírkövek és felirataik

 

            A sírok fölé jelet kell állítani (Gen. 35,20; Sám. k., 18,18; Ez. 39,15). Ez lehet álló kőlap (maccéva), de másféle sírjel (cijjun) is. A rabbik sírkövének neve: nefes, ’lélek’. Az askenázi temetőkben leginkább álló sírkövek találhatók. Körülépített sír, szarkofág legfeljebb az igen híres embereknek készül. A családi sírbolt különösen a neológ temetőkre jellemző, jóllehet a régi Jeruzsálemben a családok lehetőleg egy helyre temetkeztek, például, egy nemzedékeken át használt sziklasírba. Sírkövet – alighanem csak a középkor óta – csakis „új”, másra még nem használt anyagból szabad készíteni. Ugyanígy, a sírkő más célra később sem használható fel. Sírkő felállítására rendszerint az első Jahrzeit alkalmából kerül sor. Zsidó temetőben hagyományosan tilos felirat nélküli sírkövet állítani. (Ez bálvány volna). A sírkövet többféleképen lehet elhelyezni a síron. Ehhez képest a felirat helye is változik. Régi hagyomány volt, hogy a sírjelet a halott fejéhez állítják. Ezt a hagyományt követi a keresztény szokás is. A hagyományos sírköveken a felirat – csak héber felirat – a külső oldalra került. Ha német vagy magyar nyelvű feliratot is készítettek, ez rendszerint rövidebb volt, mint a héber, legtöbbször csak a nevet adta meg, és a sírkő „hátsó”  - a sírhantra néző – oldalára írták. Az újabb időkben állított sírköveknél, a neológiában inkább, mint  az   ortodoxoknál,  a   rend  többé-kevésbé  hozzáidomult  a     keresztény      temetkezés

gyakorlatához. Héber betűkkel rendszerint csak egy rövid bibliai idézetet írnak, vagy legfeljebb még az elhunyt zsidó nevét és a szokásos formulák rövidítéseit; s mindezt a sírkőnek ugyanarra az oldalára, mint a felirat latin betűs részeit.

            Az a talmudi mondás, hogy sírfeliratok olvasgatása gyengíti az emlékezetet (Horajot 13b), nem a feliratok ellen van, hanem az eleven emlékezet dicsérete. Kegyes jócselekedet (micva), ha valaki nem hagyja, hogy a sírkő feliratában megkopjon a név. Vannak kegyes férfiak, hószed-ek, akik szabadidejükben fekete festékkel és ecsettel járják a zsidó temetőket szerte a világban, s újrafestik a feliratot a megkopott sírköveken, idegenekén is.                                                                                       14. kép Héber nyelvű sírfelirat

            Tudós emberek gyakran maguk írják meg sírfeliratukat, vagy legalább rendelkeznek róla, mint Goldziher. De a zsidó sírfelirat sohasem egészen sztereotip. Feltétlenül tartalmaznia kell az elhunyt nevét és az elhalálozás dátumát, utóbbit a zsidó naptár szerint, hónapot és napot is, mert csak ez teszi lehetővé a Jahrzeit előírásos megünneplését. Rendszerint van benne azonban néhány egyéni sor  vagy szó – idézet, bibliai kifejezés – az elhunyt jellemzésére, s befejezésül vallásos megnyugvás néhány szava.(38)

            A szombathelyi temetőben nyugvó Königsberger Lajos rabbi sírfelirata így hangzik: „Itt nyugszik az igen tudós és bölcs főrabbi és nemes emberbarát: főtisztelendő Königsberger Lajos, a kimultáért mély gyászba borult szombathelyi izraelita hitközség rabbinátusának elfeledhetetlen alapítója jobb létre szenderült … Béke dicsőült hamvaira!”(39)Sajnos a felirat

rosszul olvasható, helyenként csak nyomokban fellelhető, nagyon közelről azonban megállapítható, hogy a lent látható síremlék Königsberger Lajos rabbinak állíttatott.(40)

 

15. kép Königsberger Lajos rabbi síremléke a szombathelyi kongresszusi temetőben

 

Gyakran fel szokták írni a sírkövekre azt is, hogy Sálom al Jiszráél, „Béke Izraelre” (Zsolt k., 125,5). Személyes szöveg szinte minden sírfelirat. Az elhunyt anyjának neve rendszerint a legalsó sorban áll.(41)

            Sírkövek héber felirataiban gyakori rövidítések (a feliratok szerkezetének rendjében):

 

7.2. Jelképek a sírköveken

 

A zsidó sírkövek szebbek, mint a királyi paloták – mondja a Talmud (Szanhedrin, 96B; vö. Máté ev., 23,29). A „szebb” itt az jelenti, hogy ’értékesebb’. De gyakran szebbek is. Ennyi domborműves díszítés s sírfeliratok mellett szinte csak a zsidó temetőkben látható.

            Aki díszíteni akarja a sírkövet, zsidó temetőben – hagyományosan – nem szobrot állít, hanem jelképet faragtat a sztélére. A sírkövek díszítése újkori szokás. A képi ábrázolás sohasem nyomja el a feliratot. Szefárdi sírkövek díszítése legtöbbször a Bibliára utal, például, az elhunyt nevével kapcsolatos történet valamely motívumára. Askenázi sírkövek inkább az elhunyt státusát jelzik. A felületet barokkos kompozícióba foglalják. A két szélen egy-egy oszlop: Jákin és Boáz. Ezek fogják közre a feliratot.

                                                                                                                                       16. kép Jákin és Boáz

A hangsúlyozott timpanon vagy tető az oszlopok felett nemcsak lezárja felülről a képmezőt: sátor is, stilizált ohel, igaz embert (caddik) jelez.

17. kép Stilizált ohel

 Az egyéb jelképek rendszerint a keret fölött vannak, Egy részük a halott nevére utal: növény- vagy állatábrázolások, amelyek németül vagy héberül értendők. Más részük jelzi az elhunyt foglalkozását, különösen a rangot jelentő foglalkozásokat. Külön nyomatékkal a kohén vagy levita státuszt. Olykor az elhunyt erényeit, főként vallásos életmódját, jótékonyságát. S végül, azt is, ha szerencsétlenségben pusztult el vagy hirtelen halt meg. Emberi alak a hagyományos sírköveken szinte sohasem szerepel, még allegorikus figurák sem. Nem szerepelhet; sem dombormű, sem szobor. Hithű zsidó nem ájtatoskodhat emberi alak előtt .(42)

Néhány jelkép és jelentésük:

·        Varjú: katasztrófában halt meg

·        Tóra-tekercs: rabbi

·        Tóra-korona: rabbi

·        Tekercs, írótoll: szajfer

·        Tégla alakú üres mező: emlékeztető Jeruzsálem pusztulására

·        Szőlőfürt: termékenység, alkotó élet

·        Szőlő: Lévi, levita

·        Szív: Herzl, Léb; jóságos asszony

·        Szarvas: Hirsch, Cvi, Ajjal

·        Sófár: várja a messiást

·        Sátor: rabbi, rebe

·        Sas: Adler

·        Ponty: Karpeles

·        Persely: gyakorolta a jótékonyságot

·        Parokhet: rabbi

·        Pálma: igaz ember, egyenes ember

·        Pajzs: az érdemes ősökhöz méltó élet

·        Oroszlán: Arje, Júda, Jehuda, Löb, Löw

·        Oroszlán karddal: orvos

·        Olló: Schneider

·        Mozsár, mozsártörő: patikárius, gyógyszerész

·        Menóra: „Az örökkévaló mécsese az emberi lélek” (Prov. 20,27)

·        Medve: Baer, Dov

·        Mécses: hirtelen halál

·        Macska: Katz

·        Láng: mint a mécses

 

·        Korona: jó név (Pirké avot, 4,17)

·        Korona: fejedelmi személy (gáon), előkelőség

·        Korona, két lánccal: aranyműves

·        Könyvek, könyvespolc, könyvszekrény: tudós

·        Két törvénytábla: vallásos élet

·        Két oszlop: Jákin és Bóáz, mint Salamon Temploma előtt (I. Kir. k.,7,21); jámbor élet

·        Két lánc: aranyműves

·        Két kéz (a kézfej), kohannita áldás jellegzetes tartásával (a gyűrűs- és kisujj külön a mutató- és középső ujjtól): kohén sírja; áldás

      

·        Két Tóra-tekercs, Tóra-köpenyben: talmid hákhám (Talmud tudós)

·        Kancsó, kancsó és tál: lévita sírja (utalás a léviták szolgálatára)

·        Ház, oszlop: példásan erényes élet

·        Hárfa: hazzán

·        Hal: Fisch, Fishcel, Fisher

·        Hajó, süllyedő hajó: a halál oka szerencsétlenség volt

·        Gyertya: jámbor életű nő

·        Gránátalma (rimmon): példás vallási buzgalom

·        Galamb: szép nő; Jóna (Jónás)

·        Farkas: Wolf, Zeév

·        Fa, olykor két emberi alakkal: Havva (Éva) és Ádám

·        Egér: Meisel

·        Dávid-csillag (magén Dávid)